Nem cifrázom. Őszintén megrázott a természeti katasztrófa, ami Japánt sújtotta. Az én Japánomat. Ahonnét annyi mindent kaptam, ahol annyi csodában, szépben, és annyi embert próbáló nehéz tapasztalatban volt részem. Ahol elindultam felnőtt lenni. Ahol tíz éve voltam utoljára, de egy részem ott maradt örökre.
Nehéz elképzelni, milyen az, amikor az embernek csak a puszta léte marad meg. A teste és az emlékei. Nincsenek meg a régi fényképek, játékok, könyvek. Semmi nincs, csak egy ember, akit nem hagyhat magára a többi. Akivel akkor is lehet sorsközösséget vállalni, ha sokezer kilométerre él.
Él valahol Japánban egy család, vagy kettő, vagy több. Még nem tudjuk, kik ők. Annyi idős gyerekeik vannak, mint a mieink. A tieitek, meg az enyémek. Elvitte a víz az otthonukat, de meghagyta az életüket.
Mi, gyerekönyves blogger anyukák nem tudunk odamenni segíteni. Együttérezni tudunk, de az kevés. Viszont adhatunk valamit, ami fontos. Ami kifejezi a szolidaritásunkat, ami örök emlék marad.
Csak egyszer kellett leírnom, és azonnal csatlakoztatok nyolcan. Köszönöm nektek! Ha ennyien maradunk, az sem baj, mert ennyien már épp elegen vagyunk a feladathoz. De tudom, hogy kilencünknek lesz még társa, szövetségese, segítője, és hogy ez a szándék szerencsés csillagzat alatt fogant. Itt a fórum, lehet ötletelni, szervezkedni, hírét terjeszteni.
Könyveket gyűjteni, kicsi gyerekeknek való könyveket, amit majd, ha már új otthonuk lesz, feltehetnek a könyvespolcra is. Amiről mindig eszükbe juthat majd, hogy a világ másik felén sem feledkeztek meg róluk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése